Szürke mező közepén feküdtem, domborulatai, fűszálai grafit színben pompáztak. Nehezen nyílt a szemem, mintha egy életen át aludtam volna, de erőt vettem magamon, grafitszín kezeimre támaszkodva feltoltam magam a szürke földről.
A szél sem fújt. Csak álltam, szürke hajam mozdulatlanul terült szét vállaimon. Pásztáztam a fakó eget, a hamuszín tájat és arra gondoltam, hogy jó lenne eltűnni erről a sivár, színtelen helyről.
Amikor megpillantottam a buborékot, még éppen csak megjelent, nem is látszott egészen, teteje kupolaként terült szét a földön. Könnyű volt észrevenni, felszínén ezer szín táncolt, vibráltak, keveredtek. Gyönyörű volt, és én annyit szívtam magamba a látványból, amennyit csak tudtam.
Odalépdeltem hozzá, leguggoltam és megérintettem. Bizsergett tőle az ujjam, ujjhegyeimbe szín költözött – annyira felvillanyozó és izgalmas volt, hogy legszívesebben belemerültem volna, arcomat mostam volna benne, hogy aztán színekbe öltöztetve táncoljam át a pusztaságot.
A kupola egyre nőtt, majd buborékká vált a föld felett, én pedig rádöbbentem, hogy el fog lebegni. Gondolkodás nélkül vetettem bele magam, az pedig ahelyett, hogy kidurrant volna, körül ölelt, majd elemelkedtünk a talajtól. A hajam lobogott, az egész testem bizsergett, színes lett a tenyerem, lábam, szürke ruhám kékben pompázott. Körvonalai olyan élesek voltak, hogy szinte bántották a szemem. A szívem izgatottan vert, boldogan simultam bele a színes buborékba, korábbi tompaságomnak nyoma sem volt. Nem emlékeztem, hogy valaha éreztem volna magam annyira ébernek.
Fantasztikus érzés volt, úgy éreztem, hogy egész életemben erre vártam, hogy végre megvan a kulcs. A titok, amit mindig is űztem, végre feltárul előttem. Többé nem kell keresnem, révbe értem és véget érhetnek a szenvedéseim. Hosszú órákon át lebegtem a buborékon fekve, egyre magasabbra emelkedtem, izgatottságom egyre növekedett és úgy éreztem, a szívem már nem bír el több boldogságot.
Csak egyet pukkant.
Az izgatottság és boldogság egyből odalett, fásultságom abban a pillanatban visszatért. Nem érdekelt, hogy zuhanok, grafitszürke kezemre csak egy pillantást vetettem. Tudnom kellett volna.
A földet érés borzalmas volt. Öblös puffanással értem földet, a hátam olyan erővel csapódott be, hogy úgy éreztem, a szerveim távoznak a mellkasomon keresztül. A lábaimat nem éreztem, egyik kezem betekeredett alám, a szürke ég elhomályosult a szemem előtt, majd lassan sötétbe borult. Miért nem láttam ezt előre? Tudnom kellett volna.
Amikor kinyitottam a szemem, szürke mezőn feküdtem, domborulatai, fűszálai grafit színben pompáztak.
[2019.02.18.]