Minden élőlény az egyensúlyi állapotra törekszik.
Alapvetően, ha végignézünk az élővilágon, valamint elmélkedünk a testünkben végbemenő folyamatokról, rájövünk, hogy a testünk (a pszichénkkel együtt) folyamatosan azon dolgozik, hogy fenntartson egy egyensúlyi állapotot, ami lehetővé teszi, hogy a figyelmünket a körülöttünk zajló eseményekre fordítsuk, ne a belső működésünkre.
Két irányba mozdulhatunk el ebből az állapotból:
1. A hiány felé
2. A többlet felé
Mindkét esetben csökken a figyelem kontrollálásának képessége, és a figyelem ideiglenesen az egyensúlyi állapot visszanyerésének szolgálatába áll.
Testi szinten a hiány lehet az éhség, szomjúság, különféle hiány állapotok, a többlet pedig a túlevés, részegség, stb. módokon nyilvánulhat meg.
Mentálisan is szenvedhetünk hiányt vagy kellhet többlettel megbirkóznunk, ez pedig kilendít az egyensúlyi állapotból, illetve nehezíti az elérését.
Ügyefogyott példával élve mindannyian egy hangszer vagyunk, ami akkor szól a legszebben, ha mozdulatlanok a húrjai (ez egy ilyen fonák hangszer). Ha megpendül bennünk egy húr, az kilendít az egyensúlyi állapotból, ez pedig fájdalmat okoz – jelez a pszichénk, hogy olyan állapot állt elő, ami hosszú távon nem fenntartható.
A húrok a traumák lenyomatai, tanult viselkedések megfelelői. A nyomogatható gombok. A triggerek. Egyszóval olyan önvédelmi mechanizmusok, amik azt a célt szolgálják, hogy figyelmeztessék a vezérlő értelmet, hogy olyan szituációban vagyunk jelen, aminek a megszüntetésére törekedni kell.
Megpengetett, épp rezgő húr birtokában nem látható objektíven a világ, mivel a racionális ítéletalkotásra csak egyensúlyi állapotban van lehetőség.
Az emberek a hasonlóságot keresik egymásban és sokszor feltételezik azt, hogy a belső működés hasonló a környezetükben lévő emberekével. Épp ezért gyakori jelenség az, hogy amikor valaki megpendít másvalakiben egy húrt, az azt feltételezi, hogy ez szándékos volt. Hiszen tudnia kellett róla, nem?
Pedig a valóság az, hogy jó eséllyel a kiváltó személy nincs tudatában a húr létezésének, mert ő nem rendelkezik ilyen fajta húrral. Aki túlgondol, annak sok húrja van és másokban is sok húr nem-megpendítésére próbál figyelni. Olyan is van, aki annyira nem vesz tudomást a saját húrjairól, hogy másokéra sem tud tekintettel lenni.
Vannak húrok, amik a társadalom nagy részének megvannak, a jól nevelt ember pedig ezeket a húrokat nem pengeti.
A sértődékeny embernek a fenti analógiát követve két jellemzője van:
– Több húrral rendelkezik, mint a környezetében lévő személyek többségének
– Annak a téves bizonyosságnak van a birtokában, hogy a húrjai univerzális elvek alapján jöttek létre benne, így ezekkel a húrokkal mások is természetszerűleg rendelkeznek. Ha pedig a másiknak is van ilyen húrja, akkor ismeri a megpengetéséből fakadó fájdalmat, tehát ha megpengette, az szándékos volt, vagy legalábbis nem törekedett a húr nem-megpengetésére.
A helyes bizonyosság az, hogy ha valaki megpengeti bennünk a húrt, az fakadhat abból, hogy:
- Nem tud a húr létezéséről
- Tud a húr létezéséről, de a húr nem megpengetése azt eredményezné, hogy a saját húrja pendül meg
Mivel mindenki az egyensúlyi állapotra törekszik, így ha nem áll mögötte tudatosság a saját húrokat illetően, az adott ember inkább a másik húrjának megpengetését választja majd a sajátja megpengetése helyett.
A sértődékeny ember „sértődékeny” tulajdonsága tehát a traumatikus múltból és a logikus, de hibás alapfeltevésből kiinduló bizonyosságból fakad.